• Kasza Borbála

Rámalingam Sziddha nyomában

Miközben mesterem, Pal Pandian művét fordítottam, megelevenedtek a Sziddhák és időről-időre azt éreztem, hogy bárcsak meglátogathatnám a velük kapcsolatos helyeket. Rámalingam Sziddha élete, munkássága különösen megérintett. Indiában gyakran előfordul, hogy házak falára felfestik a szenteket, vagy akár teherautókra, buszokra ragasztva is szembejöhetnek. Kicsit fura talán, de néha egy-egy ilyen váratlan találkozás a képmással, felér egy darshannal. (A templomban tett látogatás során az istenség vagy szent látása.) Szóval bárhol is találkoztam össze a fehér lepellel körülölelt Rámalingam Sziddhával, mindig is emlékeztett arra, hogy ideje felkeresnem a hozzá fűződő helyszíneket, hogy ott tisztelegjek lénye előtt.


Kora reggel indultunk Thiruvannamalaiból Vadalurba. Épp napfelkeltekor érkeztünk meg az Igaz Tudás Csarnokához (Sathiya Gnana Sabhai). Ezt a nyolcszögletű templomot 1872-ben alapította Vallalár. Az isteni jelenlétet és a lélek fényét egy mécses (dzsóti) jelképezi, amelyet a tudatlanság hét fátyla vesz körül, amely bennünk, emberekben is megakadályozzák azt, hogy tiszta isteni fényünk tudatába kerüljünk. Azzal hogy, Rámalingam az isteni lényeget fénnyel, mécsessel ábrázolja, kivételes Indiában, hiszen nincsen itt semmiféle lingam, vagy istenség, virágfelajánlás sem. Különleges ez a hely olyan szempontból is, hogy ide bárki, aki vegetáriánus volt, beléphetett, kaszttól függetlenül. Az Igaz Tudás Csarnoka zárva volt aznap épp, havonta egyszer nyitják ki a szent születési csillagának (Poosam) a napján, a fátylakat pedig évente egyszer húzzák el.

Vadalurban a Sathya Gnana Sabai ajtaja
Vadalurban a Sathya Gnana Sabai ajtaja

Miután feltöltődtünk a templom zárt ajtaja előtt, továbbindultunk, hogy kiderítsük, mi lehet a többi épületben. Ahogy közeledtünk, rengeteg elesettet, koldust láttunk, hiszen ezen a helyen a mai napig az együttérzéséről ismert Rámalingam tanításait követő szerzetesek segítik ezeket az embereket: ételt készítenek nekik, gondoskodnak róluk, ha betegek vagy épp megfürdetik őket, ha arra van szükség. Rámalingam, Vallalár szerint a spirituális tanításokat nem tudják befogadni azok, akik nélkülöznek, éheznek. Meg is találtuk azt az épületet (Sathiya Dharma Salai), amelyben még mindig ég az a mécses, amelyet a szent gyújtott meg és az a tűz, amelyen az ő életében készítették az ételt a rászorulóknak, egyszer sem aludt ki. Mikor beléptem ide, csak sejtettem olvasmányaim alapján, hogy igen ez az. De jól esett a megerősítés, amit attól a szerzetestől kaptunk, akit elsőként megszólítottam, és aki szerncsére beszélt angolul. Neki köszönhetjük, hogy a Rámalingam Sziddha életével kapcsolatos többi nevezetes hely sem maradt ki, hiszen az általa rajzolt térképnek hála sofőrünk könnyen odatalált a következő állomásra, Mettukuppamba.


Az ajtó, amely mögött fénnyé változott Rámalingam
Az ajtó, amely mögött fénnyé változott Rámalingam

Ebben a kis faluban található az a szoba, amelybe a szent 1874-ben belépett, követői kérésére rázárták az ajtót és soha többé nem látta senki. Mikor hónapokkal később a hatóságok kinyittatták ezt a szobát, mindössze egy mécsest találtak itt. Rámalingam mielőtt ide belépett volna, közölte a tanítványaival, hogy el fogja hagyni fizikai testét, azért hogy még inkább az emberiség javára lehessen – hiszen, hogy segítse az isteni fény önmagukban való felismerését egyfajta átalakulást lehetővé tevő magként minden élőlénybe beköltözött. Noha a helyiség ajtaja zárva volt, ez semmiben sem akadályozta meg azt, hogy az onnan áradó rezgésekben, jelenlétben időzzünk a zárt ajtó előtt ücsörögve is. A Sziddha hagyományba tartozó szentek nem hagynak maguk után fizikai testet, de ezt sokáig senki nem tudta bizonyítani, Rámalingam átalakulása viszont elismert és nem is annyira kell sokat visszaszámolni.



Utunk aztán ahhoz a folyóhoz vezetett, amelyet a helyiek még a mai napig egy hálót felé feszítve (egy szakasza fölé) tisztán tartanak és Rámalingamra emlékeznek, aki itt készítette a Sziddha hagyomány receptjei alapján a különleges gyógyszereket.


Szülőházában is jártunk Maruthurban. Rámalingam édesanyja áldásban részesült egy vándorszerzetestől, aki feltehetőleg maga Siva volt, hiszen miután az anya vendégül látta, közölte vele, hogy a később születendő gyermeke az igazságot fogja hirdetni és segíteni fogja az embereket szenvedéseiktől megszabadulni, majd ezek után egyszerűen eltűnt. Az, hogy az áldás beteljesedett már Rámalingam csecsemőkorában beigazolódott: amikor szülei elvitték Csidambaramba, az Úr Natarádzs (Siva táncoló alakja) színe előtt a kisbaba kacagásban tört ki.


Itt Csidambaramban zártuk az utunkat éppen a déli fényszertartás kellős közepébe csöppentünk bele, abba a részbe, amikor a Siva táncos formájának képmása előtt a fénnyel való körzés, felajánlás előtt Siva neveinek recitálása és mindenképp ébresztő dob szólt, miközben a tömeg áhítattal állt a Natarádzs szentélye előtt. Ez után az élmény után elengedtük azt az ötletet, hogy bejárjunk még ez-két közelben lévő szent helyet, hiszen jó értelemben telítődtünk Rámalingam lényével a hozzá kapcsolódó helyek szépségével. Aruth Perum Jothi, Aruth Perum Jothi… szólt még a fejemben az általa feltárt mantra Thiruvannamalai felé.



Friss bejegyzések

Az összes megtekintése